Syndrome

Kezdenek megszűnni a rémek a fejemben. Mégis. Mégis mindig itt vannak. Sikoltanak, láncaikat rázzák. Egyre inkább éjjel létezem, a nap perzselő sugarai egyre bántóbbak szemeimnek.

Ahogy a fák között sétálok hangokat hallok. Újabb rémek lennének? Vagy ezek a hangok csak a fejemben szólalnak valójában pedig néma s üres minden? Figyelem a szelek suttogását, de nem értem miről szólnak a dallamok.

Várok. Várom, hogy a szívem újra daloljon. Dum. Dudum. Dudumm. Dudumm. Dudum. Dum. és így tovább. Hideg van. Fázom. Reszketek. Ahogy ezen gondolkodom a fogaim is vacogni kezdenek, pedig nyár van. Lázam van? Lázálom lenne az egész?

Kész. Hova tűnnek a fények. Túl gyorsan suhannak. Már csak összemosodott mocsok. Hova lett a szépség? A töretlen hűség? Szemétdomb. Képszakadás.

Freak.

nothing.

Eltöltöttem két napot, két barátommal. Nem részletezném. Baromi jó volt.

Azóta kétszer visítottam Darkyval. Ma megismerkedtem Jocóval (nagyon rendes tag\O/), és eltöltöttünk egy fasza napot hármasban. (Darky, Jocó, én).


Viszont most este. Most este meghalt bennem valaki. Valaki és valami egyaránt. Olyan érzés ez, mint mikor meghalt a papám. Aznap mikor megtudtam, eltűnt belőlem valami örökre. Most is van. Véglegesen megszakadt valami. Olyan üresség költözött belém. Vagy nem tudom. Nem is próbálom leírni, nem tudom megmagyarázni.

Freak

What?

Ezt a bejegyzésem egy Darkyval töltött napom, és két jó baráttól kapott ajándékom ihlette =].

Az ajándékkal kezdem, mivel, hogy az volt előbb:P Nos, reggel zsörtölőde közöltem apuval, hogy a postás szerint fel kell mennem a postára, mert valami második felszólítás, meg nem tudom még mih, annyira nem figyeltem rá. Apa válasza, az volt, hogy menjek fel, mert elmúltam 18, vigyek személyit is. Remek. 33 fokban másra sem óhajtozom mint postára menni, de ha egyszer már felszólítást kapok akkor ejha, bizony menni kell. Nos, felgyalogolta leizzadtam mint lila testű kitagadott testvérem, és szerencsére nem kellett sokat várnom. A csaj, aki egyébként egy aranyos tag volt, kérte a személyim. Már majdnem alőhalászom a táskámból, amikor közli, hogy mégsem kell, ez közönséges levél, csak valószínűleg nem fért bele a ládába, és várjak, idehozza. Mondom okés. Pár perccel később a csaj megjelenik, egy nála 3x nagyonn borítékkal, és rámnéz. Én is rá, a wtf nézéssel, ő is a wtf nézést vágja beh, mindketten nézünk, aztán feladja, és megszólal: "hát ez nem fért bele..." én ránézek, hogy most poénkodni akar e, és visszaválaszolok: "a 10x15ös ládába, elég valószínű, hogy nem." Elmosolyodik, nagy nehezen kipréselte a borítékot, én meg kiálltam vele a sorból, ~ki ez az állat~ gondolattal, és akkor meglátom a feladót:D Maradjunk annyiban, hogy Ray az illető. Szokásos, tök aranyos (és vidám) mosoly, majd a 600 méteres borítékkal, amit folyamatosan megbámultak, hazatértem. Itthon pedig rávetettem magam és kibontottam:D Egy pólót kaptam, de milyet :3
A póló:
Köszönöm szépen fiúk, nagyon örülök neki, és nagyon rendes tőletek ^^ (L).


Aztán délután találkoztam Darkyval. Elmentünk sapót venni, hát maradjunk annyiban, hogy érdekes, milyen biztonsági őrők vannak ott:D Hmm. Utána buszra szálltunk, és hazajöttünk, hogy, hogy jujj vízipipázzunk:D Milyen meglepő:P És pipáztunk is:O Közben hülyültünk, visítottunk (hát ez tőlünk nem meglepő), majd ettünk(ez sem), ittunk, és elkísértem Darkyt, aki pedig hazament, hogy másnap mehessen dolgozni :3
Thats all people thanks^^

Freak.

Please... be with me...

Emlékképek sorozata elevenedik fel előttem. Mosolyok… ölelések… hangok. Elvesznek. Sötét… sötét és hideg mi most körbevesz. Lent vagyok… lent. De hol? Csak a visszhang szól vissza. Csak a visszhang. Falak indulnak bomlásnak. Játéka lettem a sorsnak. Egy bábu… mozgatnak, mozgatnak, még ha nem is akarom. Beszéltetnek. Most éneklek. Könnyeim lassan folynak végig az arcomon… égetnek… marnak… fáj. De még élek. Élek és érzek és félek. Egyedül… merre vagy? Miért nem vagy most velem? Nem… felejsd el nem hívtalak. Jó ez így… mert így kell lennie? Hallod a szívem? Én sem… megállt még mikor a fényben sétáltam. Merre van a friss levegő? Hol a nap, a fény, a bátorság? Elvesztek. Egy hasadék széléről zuhantak a mélybe. Magányommal üvöltve nézem a pókhálót az agyamban… szemeim kifordultak. Fekszek… fekszek… nem is vettem észre, hogy lefeküdtem volna. Mikor? Csak a képzelet játéka lenne csupán, ahogy ez a furcsa érzés elüldözi lelkemet? Vagy talán… de nem az nem lehet… vagy mégis? Nem érdekes. Ez a hideg… nagyon hideg kaparja a belsőm. A mellkasom sem emelkedik. Nem mozdul. Nem mozdul? Hisz akkor én nem veszek levegőt… de ha nem veszek levegőt… már értem… hát ezért nem dobog az a kicsi félholtra vert valami, amit szívnek hívnak… de akkor… meghaltam. Meghaltam. Mi? Nem, minden bizonyára ez csak illúzió. Hisz nemrég még táncoltam. Éneklek most is, hát hallom. Vagy talán az érzékeim csalnak tévútra? Éneklek… még mindig… de akkor, vagy nem tudom. Fogd a kezem… félek… fogd a kezem, kérlek, így nem lehet, így nem mehetek el, annyi dolog van még itt… ne hagyd… ne hagyd, hogy bekövetkezzen. Ne csukd le szemeim… csak egy kicsit légy most kedves… csak 1 percre ölelj át… nem vagy itt. Fogságba ejtett a testem… nem tudok mozdulni… Az a pókháló egyre sűrűbb… a hideg már nem hideg… nem így nem… nincs itt senki? Héjj valaki! Ne… ne hagyd… kérlek légy velem, nem mehetek el, még nem… és nem így. Nem egyedül… elhalkul az ének… de miért? Miért nem szól már? Hol a hang, hol a fény, hol az út, és hol a remény? Akkor most ez lenne a vég? A pók is megállt az agyamban… de már érzem… lecsukod szemeim… nem váratsz… kérlek, ne kelljen… bármeddig várhatok… maguk alá temetnek a gondolatok… elföldelnek… ne héj, ne földelj el… se koporsó se virág… csak a madarak hangja… az ujjaim a földet kaparják… élettelen testem a föld alatt… nem tudom tovább cipelni… A falak lebomlottak… Az érzések megálltak… Újra hallom…Hallod?... Dumm… duduumm…dudumm… dum… du…d…————————

Thanks...

Tegnap munka után, felüdülés volt, találkozni, két jó barátommal, Lakival is Darkyval. Elmentünk fültágítót venni és "berakatni" Lakinak, de előtte megittunk két sört, csak mert:P Miközben Laki el volt foglalva, mi Darkyval a másik taggal beszélgettünk a tetoválásokról :3 Miután végeztünk sétára indultunk, és most nem a szokásos helyünkre mentünk (OMG), hanem leültünk a barbakán alatt, oda ahol mindenki lát, és Laki bekeverte a cherryt a narancsal :3 Iszogattunk, aztán jó idővel elindultunk, hogy a Laki elérje a buszt. Elérte =(. Mi meg hazaCAMMOGTUNK Darkyval, aki várt velem egy buszt^^ Köszi srácok, jó kis délután volt, veletek, megint :3.

Freak.

Fear

"Félnek, nem engednek, fogva tartanak félnek, hogy én leszek a következő, a következő, ki lázadni mer, tiltott gyümölcsöt emel szájához vadul kiabál, ordít, hogy észrevegyék mert az erő kitörni készül belőlem megmutatni, hogy ki is vagyok valójában, egyedüli lélek az élet útján, magányos hírvivő, rideg láncszem, hazug csaló, egy féreg semmi több. Már nem érdekelnek, te sem, ő se, bárki más aludni örökre szép álmok közt, az lenne a megváltás."

Németh Melinda

Time to go...

„A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes. Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy. Az ember végül megadja magát. De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan! Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít. Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg! Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban. De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha! Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló. Minden más elmúlhat - és el is múlik. A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is. De a szeretet el nem múlhat-megmarad. Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.”